Cella
Gazdi 2004.12.01. 19:06
Cella, az ezerarcú cica története vidámsággal, szerelemmel és egy pici szomorúsággal...
Nem is tudom, hogy esett. Egyszer csak megjelent a kertben. Kicsi volt és szürke, és nagyon éhes. Az első tál étellel meggyőzött: velem kell maradnia. Ő volt a negyedik cicám.
Lány lévén nőies nevet szerettem volna neki adni. Elődje Marci volt, egy fekete-fehér foltos kandúr (Fülike későbbi lakótársának, Muki cicának a bátyja, aki egy ízben alaposan elverte Nudlit - de ez már egy másik történet). Tehát ha már volt egy Marci, akkor legyen az új kislány Marcella.
Cella - ezt a becenevet kapta idővel - nem csodaszép kalandornő, esetleg finnyás kiskirálylány jellemmel rendelkezett. Egyszerű, józan gondolkodású háziasszony volt, aki egy-két jó falatnál és simogatásnál nem is várt többet az élettől. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gondolkodása is egyszerű volt! Első - és talán utolsó - cica volt, aki ki tudta nyitni a kilincsre zárt ajtót.
Aztán őrülten belezúgott a szemközt lakó kandúrba, akinek valódi nevére máig sem derült fény, de csak Ficsúr néven szólítottam fényes szőrzete és rátartisága miatt. Nos, a szerelem kiscicákat eredményezett. Cella a szokásos ajtónyitó trükkel a konyhába rejtette két megmaradt kölykét. Ám a kicsik egy éjjel eltűntek, azóta sem tudjuk, hová.
Cella hasonló módon tűnt el tőlünk. Nagyon hiányzott éles esze, a hidegvére, a gyerekei irányt érzett szeretete - ezerarcú volt.
|