Nem is tudom, hogy esett. Egyszer csak megjelent a kertben. Kicsi volt és szürke, és nagyon éhes. Az első tál étellel meggyőzött: velem kell maradnia. Ő volt a negyedik cicám.

Cella - ezt a becenevet kapta idővel - nem csodaszép kalandornő, esetleg finnyás kiskirálylány jellemmel rendelkezett. Egyszerű, józan gondolkodású háziasszony volt, aki egy-két jó falatnál és simogatásnál nem is várt többet az élettől. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gondolkodása is egyszerű volt! Első - és talán utolsó - cica volt, aki ki tudta nyitni a kilincsre zárt ajtót.

Aztán őrülten belezúgott a szemközt lakó kandúrba, akinek valódi nevére máig sem derült fény, de csak Ficsúr néven szólítottam fényes szőrzete és rátartisága miatt. Nos, a szerelem kiscicákat eredményezett. Cella a szokásos ajtónyitó trükkel a konyhába rejtette két megmaradt kölykét. Ám a kicsik egy éjjel eltűntek, azóta sem tudjuk, hová.

Cella hasonló módon tűnt el tőlünk. Nagyon hiányzott éles esze, a hidegvére, a gyerekei irányt érzett szeretete - ezerarcú volt.