Pár hete történt. Gondoltam, kimegyek zsemléért a boltba, ami tőlünk pár utcányira van. Sose zártam be ilyenkor a kaput, hiszen nemsokára visszatértem. Megyek, megyek, mit sem törődve Kimi nyüszítésével. Sebaj, mondtam kőszívvel, majd ha hazajövök, játszunk egyet.

Megyek, megyek, már félúton vagyok,  mikor egyszer csak - zumm - elsuhan mellettem egy fehér atomrakéta. Kimi volt. A kis okos kinyitotta az ajtót! A mancsával nyomta le a kilincset. Én mégis nagyon megijedtem, mert ilyenkor üvölthetek neki, nem jön vissza. Márpedig féltem, hogy berohan a busz vagy egy kocsi alá.

- Kimi, hozzám! - jelentettem be keményen. Le se tojt. - Kimi, hozzám! Kííími! Hozzáááám! HOZZÁM!

Pár idős néni figyelte, mit üvöltözöm. Amikor elkezdtem rohanni a kutyám után, már többen is bámultak minket. A fél szomszéd utca kijött azt bámulni, ki ez a barom, aki az utcán fut és üldözi az elszabadult kutyáját. De csak elkaptam a grabancát a szökött Kiminek. Bezártam a kertbe, és elmentem a boltba - ezúttal cicám, Nudli kíséretében...