MESE A KUTYUSRÓL, AKI LEGYŐZTE A FÉLELMÉT

Kisütött a nap, jó meleg lett az egész környéken. Tökéletes idő egy kis Kimi-futtatásra. Ilyenkor alig bír magával, úgy lohol egészen az utca végéig. Ahol az utcánk a vele merőleges másikba torkollik, jön a balhé. Az ott lakó fickónak van néhány kutyája, akiktől Kimi nagyon fél. Mindig, ha meglátják, dühösen ugatnak, morognak, még egymásra is rátámadnak. (Fontos megjegyzés: a gazdáik is ilyenek - volt kitől tanulniuk a kutyáknak.) Ilyenkor rendszerint rohanunk az utca végéig, amíg abbahagyják a morgást.

Ezúttal azonban meg se nyikkantak. A szokásos, ijedt-félős szaladás helyett hetykén végigvonultunk az utcán. Mire a kutyák észbe kaptak, és elkezdték a szokásos műsort, már messze jártunk. Szokásos sétánk vége felé nagyobb kerülővel jöttünk vissza, kihasználtuk a rég várt szép időt. Egy kis mellékutcában Kimi három kutyussal találkozott, akik egy kerítés mögött figyelték. Egy hangos ugatás, mordulás nem hallatszott. Farkcsóválva, szimatolva, nyalogatva össze is barátkozott velük az én Kimim. Új ismerőseink közül az egyik éppen olyan fajta volt, mint az egyik agresszív kutya az utca végéről.

Hát amint jövünk vissza, és a kritikus utcába kanyarodunk, Kiminek nem akaródzik átmenni a másik oldalra. "Mi lelhette?" - kérdeztem magamtól. Hiszen csak nem akarhat az ugatósokkal találkozni! De megtette. Odafutott, és miközben rettegett ellenfelei gyűlölettel morogtak, ő odadugta nóziját, és sokáig mereven állt előttük. Aztán sarkon fordult, és átfutott az utcánkba.

Mi lelhette? Vajon bátorrá tette, hogy nem kiabáltak ránk a séta elején? Vagy a másik kutyával találkozva rájött, hogy ez a fajta nem veszélyes? Esetleg megunta, hogy folyton "gyáván" megfutamodik, és önmagának akart bizonyítani? Mindenesetre bizton állíthatom, hogy megtette, ami még egy embernek sem kis feladat: szembe mert szállni a félelemmel.

Zsófi (//nudlikimi.gportal.hu)